Huszonkettedik fejezet

 

 

 

Earlkazar udvari hírnöke gyakorlott eleganciával nyitotta ki a kétszárnyú ajtót. A trónterem s egyben a hatalmas zakaharni szőnyeg közepén megállt, és kecsesen meghajolt, immáron legalább ezredszer.

— Öt báróság és Earlkazar királya, hadd vezessem eléd Olivio elöljárót!

Korox király a trón melletti asztalra tette a boroskupáját, és kihúzta magát. Olivio túl hamar tért vissza. Igen kényes ügyről volt szó. A húga biztosan nem örül majd, ha megtudja, hogy behozatta a férjét.

Ahogy Purdun sem lesz elragadtatva tőle. Komoran felmordult. Régi barátok voltak. A keresztes lovagok közt is együtt szolgáltak. Biztosan a kedvében jár majd a királyának és egyben régi barátjának.

Olivio belépett az ajtón. Elsétált a szőnyeg közepéig, ott az illemnek megfelelően meghajolt, majd a trón elé lépett. Kizárólag az elöljárók közelíthették meg a trónt előzetes engedély nélkül. Ők gondoskodtak a törvények betartásáról a királyságban.

Ők tartották féken a tolvajokat, és ők védték meg a királyt a túlontúl mohó nemesektől. Ha bennük nem bízhatott volna meg, akkor ugyan kiben?

Amint Olivio közelebb ért, Korox király döbbenten tapasztalta, hogy az arca tele van zúzódásokkal. Sőt, mintha sántított is volna.

A király felállt.

— Mi történt veled? Rajtaütés áldozatai lettetek? Hol van Purdun?

Olivio megcsóválta a fejét.

— Nem ütöttek rajtunk, uram. Purdun nagyúr testőrei győztek le minket. A báró nem jött ide velünk. Bezárkózott az erődjébe.

— Mi?! — kiáltott fel dühösen a király. — Nem engedelmeskedett az elöljáróm parancsának?!

— Nem, uram.

— Tagadta a vádakat?

Olivio ismét megcsóválta a fejét.

— Nem, uram. Elismerte, hogy a vámpírok visszatértek, és bajt okoznak egész Ahlarkhamban. Azt is elismerte, hogy egy ellenálló csoport folyamatosan szítja a népet.

— És ennek ellenére nem volt hajlandó idejönni? — kérdezte a király.

— Nem, uram. Azt üzente, ha valóban aggódsz a báróság biztonsága miatt, és el akarod kerülni a lázadást, akkor légy a segítségére, és küldj oda egy sereget, hogy harcolhasson az élőhalottak ellen.

Korox király elgondolkodva megvakargatta az állát.

— Értem. Mást nem üzent?

— De igen, uram. Azt mondta, hogy a vámpírok egy cselvetés által el akarják őt távolítani Ahlarkham éléről.

Azt akarják elérni ezzel, hogy a báróság vezető nélkül maradjon a végső támadás idejére.

— Te mit gondolsz erről az egészről, Olivio? — kérdezte váratlanul a király.

Az elöljáró alaposan meggondolta a válaszát.

— Uram, a báró meséje erőltetettnek tűnik.

— Valóban az, ugyanakkor Purdun nem az az ember, aki csak úgy kitalál nem létező dolgokat.

— Magam is így vélem, uram — bólogatott Olivio.

Korox király felvette a teli boroskupát az asztalról.

A szájához emelte, és egyetlen hatalmas kortyra kiitta. Megtörölte a száját a köpenye ujjával, majd Olivióra nézett.

— Rendben. Készítsd fel a többi elöljárót! És hozasd ide a páncélomat! Belovagolunk Ahlarkhamba.

 

* * *

 

Hosszú út vezetett vissza Duhlnarimba. A Törött Lándzsa mindig csendben, láthatatlanul mozgott, amerre csak járt. Ryder most különösképpen örült ennek. Közel került a hazatéréshez. Annyi várakozás után pár napot még kibír.

Giselle olyan vidékeken vezette át a csapatot, ahol Ryder meg sem próbálkozott volna. Minden létező titkos és elfeledett ösvényre rátértek az Óriások síksága és Mélymosás között. Kétszer is elhaladtak Korox király serege mellett — egyszer, amikor átszelték Impresk határát, és egyszer Carrelath lábánál —, de egyszer sem vették észre őket az őrszemek, sem a felderítők. Úgy osontak, mint a szellemek, akik jelen vannak ugyan, de nem hagynak nyomot az élők világában.

Miután átkeltek Carrelath vonulatain, és eljutottak Ahlarkham ismerős határához, leírhatatlan boldogság költözött Ryder lelkébe. Hamarosan ismét találkozhat az anyjával. Hamarosan ismét láthatja az öccsét.

És hamarosan újra megpillanthatja Samirát.

A felesége emléke ugyanannyi keserűséget okozott, mint amekkora boldogságot. Nagyon hiányzott neki, ugyanakkor fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg Giselle-t. Nem tudta, hogyan reagál majd a történtekre. Elképzelhető, hogy soha többé nem akarja majd látni, ha megtudja az igazságot, de akkor is őszinte lesz hozzá. Máskülönben nem tudná tisztességben leélni az életét.

Nem is beszélve Giselle-ről. Ő még Samiránál is nagyobb talánynak bizonyult. Ő vajon hogyan reagál, ha Samira karjában látja őt? Ryder hirtelen nem tudta eldönteni, mitől is fél jobban: attól, hogy megküzdjön Purdun testőreivel, vagy attól, hogy szembe kell néznie ezzel a két nővel.

Nazeem ébresztette fel a gondolataiból, valahol Tanistanban, északra az Öt Lándzsa Vártól.

— Mihez kezdesz most, hogy hazatértél? — kérdezte — Megkeresed és megcsókolod a feleséged? — A chulti furcsán felvonta a szemöldökét.

Ryder megcsóválta a fejét. Örült, hogy megzavarták a merengését.

— Nem, előbb el kell intéznem valamit Purdun báróval.

— Inkább kockára teszed az életed, semmint közöld a családoddal, hogy életben vagy?

— Hidd el, ha tehetném, hozzájuk mennék el elsőként — felelte Ryder. — De akkor ismét el kellene hagynom őket.

Mivel Nazeem szemmel láthatóan nem értette a gondolatmenetét, Ryder tovább magyarázkodott.

— Ha Purdun megtudná, hogy visszatértem, vérdíjat tűzne ki a fejemre. A báróság összes orgyilkosa és testőre rám vadászna. Amíg a báró él, addig nem lelhetek békére. Mellesleg, minél kevesebben tudják, hogy hazatértem, annál könnyebb a dolgom.

— Mi lesz könnyebb? — akadékoskodott Nazeem.

Ryder elmosolyodott.

— Beosonni az erődbe, és megölni Purdun bárót.

Nazeem hátrafordult, és vetett egy pillantást a mögötte lovagoló nőkre és férfiakra.

— Mégis hogy akarsz ennyi harcost bejuttatni az erődbe? — kérdezte kétkedő hangon.

— Nem akarok. Egyedül megyek.

Nazeem suttogóra fogta a hangját.

— Akkor miért hoztad magaddal a Törött Lándzsát?

— Hogy biztonságban hazaérjek — felelte Ryder.

Giselle tűnt fel Ryder mellett, megszakítva ezzel a két férfi beszélgetését.

— Lenyugvóban a nap. Hamarosan besötétedik. Ideje lenne letáborozni valahol — javasolta.

Ryder egyetértően bólogatott.

— Jó félnapi járóföldre lehetünk a Zerith erődtől. Jó lenne támadó pozícióba kerülni.

— Ez mit jelent?

— Ma éjszaka menjünk tovább, és közelítsük meg az erődöt. Holnap napközben alszunk, és este támadunk — magyarázta, és közben elégedetten dörzsölte a tenyerét.

— Purdun túl sokáig sanyargatta a népet. A zsarnok napjai meg vannak számlálva. Holnap éjjel véget ér az uralkodása.

 

* * *

 

Nazeem a tiszta égbolt csillagait nézte. Valójában nem rájuk figyelt. Hallgatózott.

A Törött Lándzsa késő éjszakába nyúlóan menetelt tovább. Egy jó sétányira táboroztak le az erődtől. A terv készen állt. Már csak véghez kellett vinni.

Be kellett gyűjteni a vérdíjat Ryderért.

Az éjszaka legsötétebb órájában jártak. Mindenki aludt körülötte, leszámítva a két őrszemet. Az elmúlt két tíznapban sokat lovagoltak, hogy eljussanak Duhlnarimba, és mindenki belefáradt. Az őrök is, természetesen, és el-elbóbiskoltak.

Nazeem nesztelenül kisiklott a pokróca alól. Vigyázott, nehogy meglökje a mellette fekvőket. A kezével felnyomta a testét, majd maga alá húzta a lábát. Végig az őrszemeket nézte, akik a tábor szélén ücsörögtek.

Miután megbizonyosodott róla, hogy nem vették észre, árnyékba húzódott, és felállt. Hosszú éjszaka állt előtte. Ryder szerint napkeltétől kora délelőttig tart, mire elérnek az erődbe, onnan, ahol tábort vertek. Már jócskán benne jártak az éjszakában. Sietnie kellett, ha még hajnal előtt vissza is akart érni.

Futni kezdett. Mindig is jó futónak számított, különösen akkor, ha jó oka volt rá. Ha az élete, vagy egy láda arany múlott rajta, a világból is képes lett volna kiszaladni.

Nazeem csak pár alkalommal állt meg, hogy igyon és pihenjen egy keveset. Kiért a főútra. A távolból hallotta Mélymosás zörejét. A hold fényében már látta is a Zerith erőd körvonalát.

Úgy tervezte, hogy hátulról közelíti majd meg, azon a kapun keresztül, amelyen pár hónappal korábban láncra verve kivezették. Az ott őrködő katonák biztosan jó pénzt fizetnének a hírekért, amiket hoz.

Végig az árnyékokban maradva kerülte meg az erődöt. Ahogy várta, élénk mozgolódás fogadta. A bokrok alá húzódott, a kavicsos út szélén. Lovasok jártak ki-be a jól őrzött kapun. Két lovas éppen az ő irányába indult el.

Most jöhet a nehezebb része a dolgoknak. Nazeem nagy levegőt vett, majd kilépett a bokor mögül, és felemelte a karját.

A két lovas azonnal megállt.

— Ki vagy? — kérdezte az egyikük.

— A nevem nem fontos — felelte Nazeem. — Fontos híreket hozok csak az a kérdés, mennyit tudtok fizetni érte.

 

* * *

 

— Ugyan miért hallgatnálak meg? — kérdezte Phinneous kapitány.

— Megengedheted magadnak, hogy ne hallgass végig? — kérdezett vissza Nazeem.

A két lovas bevezette őt a Zerith erődbe. Leültették egy asztal mellé. Adtak neki egy kancsó vizet, majd jó páran körbevették, és várták, hogy belekezdjen a mondókájába.

A kopasz kapitány az állát vakargatta, és kétkedve méregette a tetovált alakot.

Nazeem addig ivott, amíg teljesen lecsillapította a szomját, majd letette a kancsót az asztalra.

— Mi veszítenivalótok van? — kérdezte. — Ha hazudok, ti akkor is csak pár érmével lesztek könnyebbek. De ha igazat mondok — színpadiasan felemelte a mutatóujját — és ti nem hisztek nekem, akkor ti lesztek a felelősek minden rosszért, ami itt történik.

Phinneous kapitány feltette a lábát a padra, Nazeem mellé.

— És akkor mi lesz, ha nem fizetek neked, és tömlöcbe vetlek? — kérdezte vészjósló hangon.

Nazeem hanyagul megvonta a vállát.

— Reggel észreveszik, hogy eltűntem, és tudni fogják, hogy valami nincs rendben. És akkor megváltoztatják a tervet — magyarázta Nazeem, és egyenesen a kopasz kapitány szemébe nézett. — Téged okolnak majd, amiért hagytad futni Duhlnarimi Rydert, amikor már a kezedben volt.

Összeakasztották a tekintetüket, és sokáig egyikük sem szólalt meg.

Széles vigyor jelent meg Phinneous arcán. Levette a lábát a padról, leakasztotta a szütyőjét a derekáról, és odadobta Nazeem elé.

— Ha valóban igazat mondasz, többet is kapsz. Sokkal többet. Most pedig tűnj el innen! Akkor gyere csak vissza, ha Ryder halott! — mondta, majd sarkon fordult, és kiviharzott a helyiségből.

 

* * *

 

Kősulyok kapitány egy halom írással a kezében lépett be Purdun pihenőszobájába.

Liam Purdun mögött állt. A báró egy hatalmas ahlarkhami térképet tanulmányozott, két katonai stratégájával. Felnézett a térképből, amikor a kapitány belépett. Intett neki, hogy menjen közelebb.

— Mi jót hoztál nekünk? — kérdezte Purdun jókedvűen.

Kősulyok enyhén fejet hajtott, majd azonnal a lényegre tért.

— Több járőr is jelentette, hogy az élőhalottak megindultak, és várhatóan megtámadják az erődöt az elkövetkező egy-két nap valamelyikén. A Karmazsin Karom is mozgósít, velük is számolnunk kell.

Purdun visszanézett a térképre, és a Mélymosás körüli területre tette a mutatóujját.

— Még valami? — kérdezte.

Kősulyok arca elkomorult.

— Uram, a király elöljárói is útra keltek.

Purdun felnézett, és az ujját is elvette a térképről.

Kősulyok nagyot nyelt.

— Maga a király vezeti őket.

— Hol járnak? — kérdezte a báró.

— Egynapi járóföldre vannak, uram.

Purdun hátradőlt a székében, és elgondolkodva megvakarta az állát.

— Hogy alakulhattak így a dolgok? — kérdezte, de nem várt választ.

Senki sem felelt, természetesen. Liamnak fogalma sem volt, mitévő legyen. Más körülmények között ujjongott volna örömében, hogy Earlkazar történelmének legnagyobb ütközetét éppen a Zerith erőd ellen vívják. A dolgok azonban nagy fordulatot vettek, és most már belátta, hogy Purdun báró igenis jó ember. Nem érdemelte meg azt, ahogy el akartak bánni vele. Nem szolgált rá meglehetősen rossz hírére.

Kősulyok kapitány megköszörülte a torkát.

— Purdun nagyúr, a dolgok meglehetősen kaotikusak lesznek az elkövetkező napokban. Elképzelhető, hogy az embereim nem tudnak azonnal melletted teremni, ha valamelyik sereg eléri az erődöt.

— Mire gondolsz? — kérdezte Purdun.

— Jó lenne, ha mostantól páncélban mutatkoznál az erődön belül is.

Purdun egyetértően bólogatott.

— És újabb testőrt adnék melléd — Liamra pillantott —, valakit, aki fedezhetné Liamot, arra az esetre, ha megint nekirontana hat elöljárónak.

Liam mintha egy mosoly jeleit vélte volna felfedezni a kapitány arcán.

— Kire gondoltál? — kérdezte a báró.

— Knoblauchra, uram — felelte a kapitány.

Purdun nagyúr ismét mélyen a gondolataiba merült.

— Ismered a fenntartásaimat — szólalt meg egy idő után.

— Igen, de ő az egyik legjobb emberem. És ha hozzátehetem... — Úgy nézett a báróra, mint aki engedélyt kér a beszédhez.

— Folytasd!

— Ha lenne valaki, aki fedezni tudná, történetesen Liam, akkor a pár évvel ezelőtti baleset nem ismétlődhetne meg, uram.

Purdun felsóhajtott, és megmasszírozta a halántékát.

— Rendben, kapitány, küldd fel! — megfordult, és Liamra nézett. — Minden segítségnek hasznát vesszük.